2016. szeptember 24., szombat

előfizetés

Jelenleg D televízió és internet előfizetésünk van. Szeretem a céget, mert nagyon korrekt és megbízható, ügyfélbarát. A televízió "tányéros", az internet mobil. Mindig minden rendben van velük, minden területen. Egy fájdalmam van, az a mobilnet, amit nem lehet wifizni.

Most a "T" cég optikai kábeles netet húz ki a városban. Ez jobb, mint a mobilos és wifizhető is, ám maga a cég nem tartozik a kedvenceim közé. Sőt, mivel már mindkét cég ügyfele voltam, a T komoly hátránnyal indul nálam.

Az üzletkötő nagyon lelkes. Volt. Amíg nem találkozott velem.
Konkrétan sokkot kapott tőlem. Bár kedves voltam és udvarias, és még kávét is kapott, de pontosan tudtam, hogy mit akarok és nem engedtem belőle. Elmondta, hogy már vagy kilencszer járt felénk, hogy az üzletről beszéljünk és kis szemrehányást kaptam, mert nem voltam itthon. Elnézést kértem, mert el merek járni dolgozni. Egyebekben pedig emlékeztettem arra, hogy amikor felhívtam, elmondtam, hogy amikor aktuális lesz az üzlet, majd én jelentkezem.

Több vitás pontot érintettünk.
Nem értette például, hogy miért nem akarok televízió előfizetést, amikor vannak HD csatornák - nos, egy régi retro tévénél szerintem ez nem mérvadó, ráadásul nagy televízió nézők sem vagyunk, ergo felesleges a 62 csatorna.
Nem értette, hogy miért nem akarok vezetékes telefont - hát mert nem használnám - de (figyeljétek az érvet!) akkor nem kell rá telefont rakni (... öööö.... akkor minek az előfizetés? Plusz ezresekért...). Nem értette, hogy mi bajom a hűséggel - felvilágosítottam, hogy két év elkötelezettség számomra egy szolgáltató felé nonszensz - mivel nem vagyok meggyőződve arról, hogy én hosszú távon az ügyfelük akarok maradni, ugyanis nagyon elégedett vagyok a jelenlegi szolgáltatómmal - ráadásul fogyasztói társadalomban élünk, egy olyan korszakban, amikor bármikor jöhet egy jobb ajánlat. Ergo fenn akarom tartani magamnak a jogot, hogy bármikor lemondjam az előfizetést, ha elégedetlen vagyok (itt úgy érzem, elveszítette a fonalat).
Amennyiben pedig elégedett vagyok, elképzelhető, hogy hosszabb távon is ügyfél leszek... itt próbált meggyőzni azzal, hogy ha hosszú távra tervezek, akkor nem mindegy, hogy hűséggel vagy anélkül (legyintettem, tényleg nem érti).
Próbált érvelni azzal, hogy dehát a D céghez is hűség kötött... mondom neki igen, de 15 éve az ügyfelük vagyok, ugyanis maximálisan elégedett vagyok, ugyanezt a T szolgáltatásaival kapcsolatban sosem mondhattam el. Csak megbízható céggel lépek két éves frigyre. Csak pislogott, mint hal a tepsiben.
Próbált érvelni azzal, hogy két év hűséghez egy tabot is adnak... ez most náluk a Jolly Joker - és tudom, ezt sokan bekajálják, volt is ismerős, aki megosztotta, hogy juhujj, ingyen tabot ad a T cég, gyorsan mindenki kössön szerződést velük... és mentek is az emberek... (éljenek a meggondolt, tudatos fogyasztók). Ha tabot akarok venni, veszek magamnak. Ebben a formációban, amit ajánlott, számomra nem előnyös az ajánlat. Pláne, ha felmondanám a két év alatt a szerződést, az nagyon sokba kerülne nekem... a tabnak is az ötszörösét fizethetném vissza (tudjátok, van az a bizonyos apróbetűs rész).
Amennyiben az én elképzeléseim mellé adnának egy tabot, az frankó lenne, de mivel ez egy számomra előnytelen ajánlat, így nem látom értelmét az üzletkötésnek.
Próbált érvelni azzal, hogy hűség nélkül húszezer a bekötés. Sőt, amikor rákérdeztem a különböző árkombinációkra, úgysmint hűség nélkül, illetve egy év hűséggel, tévé nélkül, vezetékes telefon nélkül, nem tudta a választ, ugyanis neki nem szoktak keresztkérdéseket feltenni (ekkor még ki is nevettem szegényt). Szerintem ez nem az én bajom. Amúgy háromszáz forinttal drágább lenne a havi előfizetés szolgáltatásonként.
Ha esetleg előfizetnék az internetre, számomra megéri a plusz háromszáz forint a szabadságért cserébe.
Jelenleg úgy fest, hogy ugyanannyiért, amennyit most fizetünk lehetne televízió és internet, csak minőségileg jobb az optikai kábel és wifizhető. De amennyiben csak az internetet cserélem le, ezer forinttal kevesebbet fizetnénk havonta (hűség nélkül), ami számomra egy előnyös üzlet lenne.
Akkor is cuki volt, amikor azt mondta, hogy előbb fizessek elő a T-re és utána mondjam le a D-t, mert mi van, ha néhány napig szolgáltatás nélkül maradunk. Akkor már nagyon nevettem.

Nem én vagyok az üzletkötők álma, az egyszer biztos.
Mennyi probléma van a tudatosan gondolkodó emberekkel, vásárlókkal, ugye?

rossz szomszédság, török átok...

A szomszédainkkal való nyári elbeszélgetés annyit sem ért, mint halottnak a csók. Ismét a mi kertünkben tevékenykednek. Most éppen kerítésépítés címszó alatt túrják a földet. Két méteres távolságon belül ismét gazoltak, ott is, ahol nem építenek kerítést...

Ezzel nekem ismét az a gondom, hogy... milyen alapon is lépnek be engedély nélkül mások tulajdonába? Nekem úgy tanították a szüleim, hogy ad1 nem nyúlunk ahhoz, ami a másé, ad2 engedély nélkül nem lépünk be idegen helyre.

Elkezdtem a jogi háttér után kutatni, és ez sajnos nem egyedi eset, máshol is felmerült ilyen vagy hasonló probléma. Nem normálisak az emberek...

Ők azzal védekeznek, hogy csak szívességet tesznek, hiszen a kerítés építése a mi kötelességünk lenne. Egyrészről ott volt kerítés, nekünk jó volt. Másrészről pedig ez a jogszabály már nem hatályos, az új szabályok szerint az épít kerítést aki akar és akinek érdeke fűződik hozzá. Ergo nem tesznek szívességet. Viszont továbbra is engedély nélkül lépnek a mi tulajdonunkba, birtokháborítást követnek el.

Jogilag a fáinkhoz nem nyúlhatnak, hiszen azok engedélyezett távolságon kívül vannak, ág nem lót át hozzájuk.

A permetezés és a másik kertjében való engedély nélkül munkálkodás jogsértő magatartás.

Persze az is felmerült bennem, hogy ha ez itt így megy, akkor este átmegyek a kertjükbe és majd még kitalálom, hogy mit csináljak ott, van egy-két dolog, ami viszont engem zavar....

Elárulom, tőlem annyit gazolhatnának a kertemben (természetesen gyomirtó nélkül), amennyit akarnak, ha előtte engedélyt kérnek rá, és nem önhatalmúlag használnák sajátjukként az én tulajdonomat. Mi lesz a következő? Átrendezik a tornácomat mert nekik nem tetszik?

Életem párja jelenleg külföldön van, hazajön, ismét beszélni fog a fejükkel.
Nekem pedig itt volt elég, utána nézek a jogi lehetőségeknek, tanácsot kérek egy ügyvédtől és jön a feljelentés, és a birtokvédelmi eljárás, hogy a tűzfalba vágott ablakukról el ne felejtkezzek.

Ja, amúgy a másik szomszédból hozzánk a diófa koronája nőtt át, de én speciel imádom... árnyékolja is a kertet és diót is kapunk.

Update: az egyik fórum jogi szakértőjétől tanácsot kértem, a válasza rövid időn belül megérkezett, ez kimeríti a birtokháborítás fogalmát, és írásban tegyek feljelentést, mert a panaszom megalapozott.

Ha nekik papír kell arról, amit az édes jó szüléik nem tanítottak meg nekik, akkor papírt fognak kapni róla és még fizetnek is érte. Hihetetlen számomra, hogy erre kell felhasználnom az energiáimat... és ismét harcolnom kell, ha békét akarok.

Miért ennyire primitívek az emberek? 

2016. szeptember 22., csütörtök

...

Szóval.. az a helyzet, hogy nyáron azért mert nyár volt, most meg azért, mert beindult a munka, nincs időm írni. Ami ennél rosszabb, még olvasni is ritkán... de azért, amikor csak tudok, olvaslak titeket.
Ellenben, nap mint nap, többször jut eszembe a gondolat, hogy erről írni kellene... vagy arról... vagy amarról...
Időnként előfordul, hogy puffogok. Most például azért, mert már nagyon várom az október 2-át, hogy végre véget érjen az a bizonyos kampány... Bármennyire is próbálom távol tartani magam a média manipulációjától, mindkét oldal agressziója elér, és viszi az energiámat. Nekem megvan a konkrét véleményem (naná, mint mindenben), ami számomra teljesen logikus és levezethető, racionális érveken alapul... és ez független attól, hogy mit akarnak rám erőltetni.
Zavar például az is, hogy minden tele van plakátokkal pro és kontra, és még a kétfarkúék is lépten-nyomon az arcomba tolják a sajátjukat... sőt, amikor este hazamegyek és a biciklimen két Gy. is ott vigyorog, hát bizony nem vagyok boldog... nem csak a tartalom az, ami zavar, hanem azon is minden nap elgondolkodok, hogy vajon mennyibe kerül ez? És, hogy a sok reklám, plakát árából vajon hány embert lehetne jóllakatni, vagy hány mázsa fát lehetne vásárolni azoknak, akiknek erre nincs pénzük... sőt... hány fát vágtak ki érte.... ? Számomra teljesen inlogikus az is, hogy míg az országban vannak éhezők és fázók, ilyen (általam hozott ítélet:) baromságokra megy el a pénz (meg persze a többire, de most maradjunk a témánál). Néha azon is elgondolkodok, hogy ha én lennék a pénzügyminiszter, milyen drákói szigor lenne - én ugyanis kicsiben, a saját életemben is nagyon tudatosan felépített rendszert tartok fenn, például szigorú és logikus költségvetéssel, betartva a fontossági sorrendet.
A biciklimen lévő kis plakátra tekintve a felső sor a következőket olvastam: "mindenki maradjon otthon, maradjon Európában" (vagy valami hasonló...). Nos, ezzel egyet tudok érteni, a saját nézőpontomból... igen, mindenki maradjon otthon, a saját országában... aki európai, az Európában... aki máshová való, az pedig ott... mert tudjátok, én azt is gondolom, hogy az is nagy baj a világban, hogy az emberek nem állnak ki önmagukért... én mindig egy harcias kis bors voltam, volt, hogy az igazság bajnokaként cikiztek, de akkor is, csakazértis harcoltam az igazamért... ilyen vagyok, és nekem ez jó így, még akkor is, ha nem egy langyos pocsolya az életem... Szóval az elvem az, hogy én ugyan nem menekülnék... Tudom, tudom, én nem tudhatom, meg az más és jajj így meg jajj úgy... szeretem, amikor azt a kérdést szögezik az embernek, hogy én nem védeném meg a gyerekemet? De. Csakhogy a menekülés számomra nem megoldás. Ezt neveljem a fiamba? Hogy amikor gond van, meneküljön? Milyen férfi lesz így belőle? Én, nőként, mindig szembenézek a veszéllyel, akkor is, ha egyedül maradok, ha nem áll mellém senki, akkor is kiállok az igazamért. Akkor is, ha széllel szemben h.zok (bocs)... Van, hogy a békéért harcolni kell, és ezt lehet szó szerint és átvitt értelemben is venni. Ezt a példát mutatom a fiamnak is. Én így védem meg őt, hogy nem egy gyáva kutyát nevelek belőle, hanem egy karakán, önmagáért kiállni képes embert. Nem elmenekülni kell, hanem vállalni a konfliktust. Mert hosszabb távon az a kifizetődőbb...
Mi történhet ami legrosszabb? Azt mondják, a halál. Számomra ennél sokkal rosszabb fület-farkat behúzva menekülni... menekülni az otthonomból, országomból... az életemből... és igen, akkor már inkább azt választom, hogy harcolok a békéért... Nem, ezek nem nagy szavak, ezek nem fotelharcos gondolatok... az én életem erről szól: harcolok a saját békémért... mert én vagyok a felelős az életemért... sőt, a gyerekemért is én vagyok a felelős... Az meg, hogy férfiak nem állnak ki a családjukért és nem védik meg őket, az meg aztán a non plus ultra. Szeretem a fiam, a párom, az apám, de mégis azt gondolom, hogy elsősorban a férfi kötelessége megvédeni a nőt...
Azt is tartom, hogy több világ keveredésével addig nincs semmi baj, amíg a felek tiszteletben tartják egymást... de amikor az egyik - aki elvileg menekül az agresszió elől - megpróbál agressziót gyakorolni másokon, akkor azért nem őszinte a mosolyom... az én otthonom, az én szabályaim. Akinek nem tetszik, haladjon tovább.
Soha nem voltam megfélemlíthető, sőt. Ezentúl sem leszek az.
És nem, én ezzel senkit nem akarok megbántani, nem kell velem egyetérteni, elfogadom mások véleményét. Az itt leírtak az én érzéseim, gondolataim... elveim. 

2016. szeptember 21., szerda

2016. augusztus 26., péntek

Ez csak az én véleményem

Nem mondanám, hogy túl liberális vagyok, de azt sem, hogy radikális lennék. Jelenleg azt látom, hogy liberalizmus a totális befogadásról szól, a szélsőjobbos radikalizmus pedig a totális elutasításról.

Számomra mindkét út túlságosan... szélsőséges. Az egyik fél képes a saját hazájával, honfitársaival szembemenni és vérremenő veszekedést folytatni vadidegenek érdekeit védve, a másik esetben viszont teljes ellenállás és ellenségeskedés van az idegenekkel szemben (sőt, még bizonyos saját országbéli emberekkel szemben is.).

Nos, én elfogadó vagyok, de nem szélsőségesen.

Élni, és élni hagyni, amennyire tudom, jobbá tenni a világot, de legfőképpen, nem ártani másoknak, ez az elvem, ez az, ahogy én igyekszem élni, bizony ez az elvárásom másoktól is.

Ennek az elvnek alapján, amikor Béla beszivárgott a lakásomba, és ott szöszölt, nem bántottam. Úgy véltem, elférünk. Csakhogy napról napra jobban otthon érezte magát és birtokba vette, sajátjaként kezelte az otthonomat, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nálam lakik az egész családja, barátai, sőt az üzletfelei is, és elkezdték szétrágni az élelmiszereimet, a ruháimat és a könyveimet is - tehát súlyos kárt okoztak. Mivel az én értékrendembe ez nem fért bele, így Béla és a teljes pereputtya kitiltásra került, de mivel már túlságosan otthon érezték magukat, és úgy gondolták, bármit meg(t)ehetnek, drasztikus megoldást kellett igénybe venni - azóta közvetlenül az egérlyuk mellett ott van az egérfogó is. És nem, nincs lelkiismeretfurdalásom amiatt, mert elegem lett a rombolásból.

Úgy vélem, elég nagy a világ ahhoz, hogy találjanak maguknak máshol otthont és rágcsálnivalót.

Vagy itt van például a kutyám. Szeretem, imádom és ő is imád engem. Azonban, szüksége van a rendre, szabályokra, útmutatásra. Életem párja elkényezteti, mindent megenged neki, és bizony ennek az a következménye, hogy a kutya teljesen palira veszi. Én viszont, következetesen, nap mint nap tudatosítom benne a határokat és a szabályokat, velem teljesen máshogy is viselkedik: tiszteletben is tart, mint gazdát. És nem azért, mert verem, vagy terrorizálom, hanem azért, mert mint kutyának, ilyen nevelésre van szüksége.

Ha vendégségbe megyek, maximálisan figyelembe veszem az ottani szokásokat, rendet, elvárásokat és tisztelettel, udvariasan viselkedek. Mert tudom, hogy én megyek másnak a birtokára, és mert így tanítottak a szüleim. De ugyanígy elvárom ezt azoktól is, akik hozzám jönnek. Ha nem képesek elfogadni az én szabályaimat, akkor ne jöjjenek.

Ugyanígy vagyok az emberekkel is. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy kinek milyen a színe, a nemi hovatartozása, a származása. Mindenkihez tisztelettel viszonyulok. Ha velem korrekt és tisztességes, én is az vagyok vele. Ha nem az, akkor én is úgy állok a dolgokhoz.

A városunkban lévő ruhagyűjtő konténerből "valakik" kipakoltak és szétdobálták a ruhákat, amelyek nem kellettek nekik. Ezt megosztottam a közösségi oldalon, és az egyik vérliberális ismerős azonnal  odakommentelte, hogy a migránsok koszolnak mi? Értettem az éles megjegyzést, ám mégsem, hiszen nem minősítettem, hogy ki, vagy milyen származású volt a tettes... egyszerűen, mint embert ítéltem el - mert igenis, elítéltem azt, aki a segítő szándékkal összegyűjtött ruhákat tönkretette, ezzel kárt okozva másoknak. Azoknak is, akik jó szívvel adták, mert azt hitték, segítenek, és azoknak is, akiknek szükségük lenne rá. Számomra ez elfogadhatatlan. Ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts.

Kicsiben és nagyban is, kortól, nemtől, színtől, nemi hovatartozástól függetlenül bárkit szívesen látok az otthonomban és így az országomban, a hazámban, aki tisztességes, tisztelettudó és képes EMBER-ként viselkedni. Itt is azt az elvet vallom, amit Béláéknál is. Számomra bizonyos viselkedési forma nem elfogadott, de - és éppen ettől szép a világ - ez a bolygó elég nagy ahhoz, hogy mindenki megtalálja azt a helyet, ahol a saját értékrendjei szerint élhet. Én szeretem azt az életet, amit választottam, a békét és a nyugalmat, és elutasítok mindenféle agressziót. Ha valaki olyan életet él, lelke rajta, éljen úgy, ahogy neki jólesik, de engem hagyjon ki belőle... ahogy jött és belesz.t a világomba, haladjon is tovább...
Nem, én nem tartom oda az arcom másik felét még egy pofonért.

Nincs olyan, hogy fekete vagy fehér. A szürkének pedig nem csak ötven árnyalata van. Mondhatjuk azt is, hogy szélsőséges vagyok. Igen. Szélsőségesen csak a másik lény (növény, állat és ember) tiszteletét tudom csak elfogadni, aki negatív, ártó és romboló szándékú, azt én kirekesztem. Kicsiny életemből is, a személyes otthonomból is, és a hazámban sem látok szívesen ilyen egyedeket. És még egyszer hangsúlyozom, baromira nem érdekel sem a színe, sem a neme, sem a neve, sem a faji, etnikai hovatartozása.

Ebből a bejegyzésből pedig mindenki azt ért, amit akar. Nem vitaindítónak szántam, szimplán ki írtam magamból azt, amit gondolok és érzek.

2016. augusztus 25., csütörtök

...

Hiába tudom az elméletet... hogy soha nem mások viselkedésében csalódok, hanem a saját elvárásaimban... ha másoktól nem azt kapom, amit várok, az nem az ő hibájuk, hanem az enyém... hiszen én támasztottam elvárásokat...
Tükör a világ... én a saját elképzeléseimet vetítem ki másokra, ők pedig az övékét rám... én elvárásokat támasztok mások felé, és ők is irányomba...
Elvárásaink más irányúak, más jellegűek... más a személyiségünk, mást hoztunk magunkkal a múltunkból, mások a szokásaink... mások a prioritási sorrendek az életünkben... Hiába tudom azt, hogy.... ezt el kell(ene) fogadni, ám mégsem megy olyan könnyen... napokig, sőt, hetekig tudom rágni általam ilyen-olyan okok miatt fontosnak érzett személyek igazságtalannak tartott viselkedése miatt...ugyanis ott vannak bennem a kérdések, hogy ha én megértő vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én elfogadó és támogató vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én képes vagyok örülni az ő örömének, ő miért nem örül az enyémnek? Ha én el tudom fogadni a döntését, ő miért nem képes elfogadni az enyémet...?
Van még mit tanulnom. De hát végül is ezért vagyok itt...

2016. augusztus 24., szerda

Mentem, jöttem, visszamennék III.

Donau-quelle

És íme, a másik bakancslistás álmom... a Duna forrása... (a gép természetesen nem olyan sorrendben tölti fel a képeket, ahogy én szeretném, de kicsire nem adunk, nagy meg nem számít...)

Gyönyörű kis kápolna... 





Bár a Duna forrását elértük, de engem nagyon vonzottak a messzeségben a fenyők és "még csak oda menjünk fel" felkiáltással felrángattam a srácokat... amiért utólag nagyon is hálásak voltak nekem. 



Ez a kis csermely... szemmel is nyomon lehetett követni, hogy a hivatalos Duna-forráshoz vezetett, így mi nyomon követtük, és dokumentáltuk emlékként a saját Duna-forrásunkat is. Íme: 


Lábam között... a Duna



Naná, hogy fel kellett fedezni a fenyőerdőt is... sutyiban meg is ölelgettem a fákat (mert én ilyen fa ölelgetős vagyok)














Természetesen ittunk is a forrásból... ittunk a Dunából. Nagyon finom vize van. Frissítő, kellemes, hűvös, tiszta, mint az olvadt hó. Itt Pesten ugyanezt nem hiszem, hogy megkockáztatnám.

Készült több kép, a hivatalos forrásnál is, de mivel mi is rajta vagyunk, így nem mutatom meg. :)

Mentem, jöttem, visszamennék II.

Burg Hohenzollen

Hohenzollern-kastély

A Hohenzollern-kastély Délnyugat Németországban, Baden-Württemberg tartományban van, Stuttgarttól 50-km-re, a Hohenzollern-hegy tetején, 855 méter magasan van.

Mióta képeket láttam erről a kastélyról, azzal ébredtem minden nap, hogy nekem ezt látnom kell... és most teljesült is ezen álmom.

Ez itt egy netes kép:



 Ezek meg a sajátjaim: 














Itt egyébként kiderült, hogy trollnak születni kell, és én annak születtem...

Életem párjával ugyanis már sokszor beszéltünk a házasságról, és teljesen természetes, hogy össze fogunk házasodni.. és bizony viccelődni is szoktunk ezzel a témával... Férjemnek és feleségemnek hívjuk egymást, hiszen természetes, akkor is, ha nem tudjuk, mikor és hol... ő mivel tudja, hogy ez a kastély nagy szerelmem, igazi, királykisasszonyos álmom, és azt is tudja, hogy a lelkem is ilyen csipkefinom, már többször szóba került, hogy ő ott meg fogja kérni a kezem.. de csak nevettem rajta (hiszem, ha látom)... még ott a shopban is nézegettük, hogy nahát, mindenféle ékszert árulnak, csak gyűrűt nem, azaz csak egy nagyon kislányosat, na most akkor mivel kéri meg a kezem, de majd akkor azzal.. de nevettünk akkor is...  így nem fogtam gyanút, amikor az egyik toronyban térdre ereszkedett előttem és megkérte a kezem... körülöttem az összes nő olvadozott, én meg nevettem, hogy "jajj, drágám, ne bomolj, már megint viccelődsz...!" És jól kikosaraztam... pedig, mint kiderült, tök komolyan gondolta, a főnöke, aki szintén jött velünk kirándulni, és jelen volt a jeles eseménynél, teljesen leszidott, hogy hogy lehetek ilyen, hiszen ez nem vicc, de engem hiába győzködtek, hogy márpedig ez valós lánykérés, nem vettem komolyan. Annyit viccelődtünk a témával, hogy képtelen voltam komolyan venni.

Hát így történt, hogy álmaim kastélyában, álmaim férfija megkérte a kezem, ám én mégsem lettem menyasszony, mert eltrollkodtam az egészet. 

2016. augusztus 23., kedd

Válasz....

Köszönöm Orsi! <3 p="">
"Tudod, én már nagyon meggondolom. Az igeneket is és a nemeket is. Nem a fejemmel, a szívemmel gondolom meg. Már nem ugrok sem füttyre sem tapsra, a magam mértéke szerint haladok. Néha előre szaladok, máskor lelassítok és félreállok. Megválogatom, kire hallgatok. Ha sírnom kell, sírok, ha nevetnem kell, nevetek. Az útitársakat elengedem, a titkokat megtartom. Ha ideje van, felteszem a kérdéseket. Ha ideje van, kimondom a válaszokat. Igen. Nem."

(Gurabi Márta Eszter)

mentem, jöttem, visszamennék... I.

Mivel életem párja kint dolgozik a Fekete Erdőben, így idén a nyaralás egyértelmű volt. Miután megszerveztem a házikó és a négylábú családtagok őrzését, fogtam a kis cumómat, felültem a Volánbusz nemzetközi járatára és pikk-pakk, 13 órás út után ott is voltam nála. 

Több szempontból is vízválasztó az idei nyár... a 7 éves mélyrepülésem alatt nem hogy külföldön nem voltam, de nyaralni sem... most meg hirtelen a mennyországban találtam magamat... 

Voltak napok, amikor közösen programoltunk, de voltak napok, amikor életem párja dolgozott, és mivel autóval közlekedtek a városok között, én mentem velük és az adott környéket fedeztem fel... 

Kisvárosokról beszélek, amelyek állítólag falvak, ám minden megvan bennük, ami egy nagyvárosban... mégis minden annyira más... olyan nyugodt, békés, idilli... senki sem rohan, nem idegbeteg, mindenki mosolygós, kedves, segítőkész, nyitott, bizalommal teli... Ha netán elméláztam az út szélén, hogy merre menjek tovább, már meg is álltak az autóval és megvárták, hogy eldöntsem, vajon van-e dolgom az út másik oldalán... egyszer láttam, hogy egy járókeretes bácsit is türelemmel kivártak... (itthon hol látsz ilyet?)

Ha bementem bármilyen boltba, nem azt éreztették velem, hogy "mi a francot keresel itt", hanem szívesen láttak... sőt... a zárvatartás amolyan jelképes dolog arrafelé... nem őriznek semmit... éjszaka az étterem ablaka tárva-nyitva, a boltok elé kipakolva és becsületkassza működik... a többmilliós gépeket sem őrzi senki, a biciklik pedig úgy állnak a házak mellett, hogy lakatot sosem láttak... kerítés nincs, az autókat sem zárják... és senkinek, de senkinek nem jut eszébe lopni... az utak mellett óriási virágföldek (kardvirág, napraforgó), szintén becsületkasszás alapon... biztonságban éreztem magam... még késő este is... 

Ha elindultam városnézésre, tuti, hogy jött valaki, aki beszélgetni akart velem... 

Nem csak az ország szépsége ragadott magával, hanem a mentalitás is... itthon úgy kilógok a sorból az életfelfogásommal... számomra egy idilli képet mutatott, és azt, hogy igen is, így is élnek emberek, ahogy az életet én elképzelem... bár már itthon vagyok, de a szívem, lelkem egy része ott maradt... tízezer kilométer... és mégis, fényévnyi távolság...

A teljesség igénye nélkül néhány kép - kiutazás előtt cseréltünk előfizetést és telefont, és magas prioritása volt a fényképező milyenségének... meglepődtem, de nekem tetsző képeket csinál a kis masina, úgy érzem, sikerült jól választani:

St. Georgen im Schwarzwald:




Szerelmeim, a fenyőfák... itt kiélhettem magam... 



Toboz-szőnyeg... 



 Piciből lesz az óriási... 



Páfrányok is szeretnek itt élni...



Ha eltévedtem volna, se haltam volna éhen... meg is ettem sokat a macik elől, de nem érkezett reklamáció (isteni, mézédes...)



folyt köv... 


... úton

Édesanyám szerint én mindig fejjel megyek a falnak... ami igaz is, viszont cáfolhatatlan tény, hogy mindig a fal dől össze. Anyukám a korábbi dorgálását, miszerint túl, túl, túl.... makacs vagyok, önfejű, őszinte, ma már a büszkeség váltotta fel, belátja, attól vagyok én igazán én, és inkább ilyen legyek, mint másmilyen... mert látja azt, hogy célt is érek.
Emberek, kiknek nincsen életük, álmaik, céljaik, ahelyett, hogy a maguk életével törődnének, előszeretettel mondják meg másoknak, hogy mit kellene tenniük, hogy kellene élniük és még azt is, hogy kivel... sosem értettem a logikát, miszerint valaki más jobban tudhatná azt, hogy mi jó nekem, de mindig meghallgatom őket, talán bólogatok is, majd megyek tovább, amerre én jónak látom... ők csóválják a fejüket, miközben helytelenítik a döntéseimet ilyen-olyan indokokra hivatkozva, ám én mosolygó faltörő kosként követem az álmaimat... elvégre az én életem, és ha úgy alakul, akkor jogom van hozzá, hogy akár mások által rossznak ítélt döntéseket hozzak.
Óh, és hogy tudnak haragudni... sosem az utat, de a sikereket mindig irigylik... pedig nem vagyok se több, se jobb, mint ők, csak kitartóbb... makacsabb... önfejűbb... kiskorom óta álmodok magamnak célokat, és azóta kitartóan nem hogy hiszem, de tudom, hogy meg is valósítom őket.. és bizony eszerint is cselekszem.
Számomra vadidegen emberek ítélete, haragja, sértődése időnként felbosszant, de most már, ahogy halad az idő, leginkább megmosolyogtat... tükröt mutatok, kristálytisztát... hogy igen, lehet így is... van, ki beismeri, azért gyűlöl, mert sosem lesz bátorsága ilyennek lenni, mint én... búcsút intek és haladok tovább... olyan sok álmom vár még megvalósításra... olyan sok fal vár még áttörésre...
Good by irigyek... kívánom, hogy egyszer, ti is... induljatok el az úton...