2016. augusztus 25., csütörtök

...

Hiába tudom az elméletet... hogy soha nem mások viselkedésében csalódok, hanem a saját elvárásaimban... ha másoktól nem azt kapom, amit várok, az nem az ő hibájuk, hanem az enyém... hiszen én támasztottam elvárásokat...
Tükör a világ... én a saját elképzeléseimet vetítem ki másokra, ők pedig az övékét rám... én elvárásokat támasztok mások felé, és ők is irányomba...
Elvárásaink más irányúak, más jellegűek... más a személyiségünk, mást hoztunk magunkkal a múltunkból, mások a szokásaink... mások a prioritási sorrendek az életünkben... Hiába tudom azt, hogy.... ezt el kell(ene) fogadni, ám mégsem megy olyan könnyen... napokig, sőt, hetekig tudom rágni általam ilyen-olyan okok miatt fontosnak érzett személyek igazságtalannak tartott viselkedése miatt...ugyanis ott vannak bennem a kérdések, hogy ha én megértő vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én elfogadó és támogató vagyok vele, ő miért nem az velem? Ha én képes vagyok örülni az ő örömének, ő miért nem örül az enyémnek? Ha én el tudom fogadni a döntését, ő miért nem képes elfogadni az enyémet...?
Van még mit tanulnom. De hát végül is ezért vagyok itt...

2016. augusztus 24., szerda

Mentem, jöttem, visszamennék III.

Donau-quelle

És íme, a másik bakancslistás álmom... a Duna forrása... (a gép természetesen nem olyan sorrendben tölti fel a képeket, ahogy én szeretném, de kicsire nem adunk, nagy meg nem számít...)

Gyönyörű kis kápolna... 





Bár a Duna forrását elértük, de engem nagyon vonzottak a messzeségben a fenyők és "még csak oda menjünk fel" felkiáltással felrángattam a srácokat... amiért utólag nagyon is hálásak voltak nekem. 



Ez a kis csermely... szemmel is nyomon lehetett követni, hogy a hivatalos Duna-forráshoz vezetett, így mi nyomon követtük, és dokumentáltuk emlékként a saját Duna-forrásunkat is. Íme: 


Lábam között... a Duna



Naná, hogy fel kellett fedezni a fenyőerdőt is... sutyiban meg is ölelgettem a fákat (mert én ilyen fa ölelgetős vagyok)














Természetesen ittunk is a forrásból... ittunk a Dunából. Nagyon finom vize van. Frissítő, kellemes, hűvös, tiszta, mint az olvadt hó. Itt Pesten ugyanezt nem hiszem, hogy megkockáztatnám.

Készült több kép, a hivatalos forrásnál is, de mivel mi is rajta vagyunk, így nem mutatom meg. :)

Mentem, jöttem, visszamennék II.

Burg Hohenzollen

Hohenzollern-kastély

A Hohenzollern-kastély Délnyugat Németországban, Baden-Württemberg tartományban van, Stuttgarttól 50-km-re, a Hohenzollern-hegy tetején, 855 méter magasan van.

Mióta képeket láttam erről a kastélyról, azzal ébredtem minden nap, hogy nekem ezt látnom kell... és most teljesült is ezen álmom.

Ez itt egy netes kép:



 Ezek meg a sajátjaim: 














Itt egyébként kiderült, hogy trollnak születni kell, és én annak születtem...

Életem párjával ugyanis már sokszor beszéltünk a házasságról, és teljesen természetes, hogy össze fogunk házasodni.. és bizony viccelődni is szoktunk ezzel a témával... Férjemnek és feleségemnek hívjuk egymást, hiszen természetes, akkor is, ha nem tudjuk, mikor és hol... ő mivel tudja, hogy ez a kastély nagy szerelmem, igazi, királykisasszonyos álmom, és azt is tudja, hogy a lelkem is ilyen csipkefinom, már többször szóba került, hogy ő ott meg fogja kérni a kezem.. de csak nevettem rajta (hiszem, ha látom)... még ott a shopban is nézegettük, hogy nahát, mindenféle ékszert árulnak, csak gyűrűt nem, azaz csak egy nagyon kislányosat, na most akkor mivel kéri meg a kezem, de majd akkor azzal.. de nevettünk akkor is...  így nem fogtam gyanút, amikor az egyik toronyban térdre ereszkedett előttem és megkérte a kezem... körülöttem az összes nő olvadozott, én meg nevettem, hogy "jajj, drágám, ne bomolj, már megint viccelődsz...!" És jól kikosaraztam... pedig, mint kiderült, tök komolyan gondolta, a főnöke, aki szintén jött velünk kirándulni, és jelen volt a jeles eseménynél, teljesen leszidott, hogy hogy lehetek ilyen, hiszen ez nem vicc, de engem hiába győzködtek, hogy márpedig ez valós lánykérés, nem vettem komolyan. Annyit viccelődtünk a témával, hogy képtelen voltam komolyan venni.

Hát így történt, hogy álmaim kastélyában, álmaim férfija megkérte a kezem, ám én mégsem lettem menyasszony, mert eltrollkodtam az egészet. 

2016. augusztus 23., kedd

Válasz....

Köszönöm Orsi! <3 p="">
"Tudod, én már nagyon meggondolom. Az igeneket is és a nemeket is. Nem a fejemmel, a szívemmel gondolom meg. Már nem ugrok sem füttyre sem tapsra, a magam mértéke szerint haladok. Néha előre szaladok, máskor lelassítok és félreállok. Megválogatom, kire hallgatok. Ha sírnom kell, sírok, ha nevetnem kell, nevetek. Az útitársakat elengedem, a titkokat megtartom. Ha ideje van, felteszem a kérdéseket. Ha ideje van, kimondom a válaszokat. Igen. Nem."

(Gurabi Márta Eszter)

mentem, jöttem, visszamennék... I.

Mivel életem párja kint dolgozik a Fekete Erdőben, így idén a nyaralás egyértelmű volt. Miután megszerveztem a házikó és a négylábú családtagok őrzését, fogtam a kis cumómat, felültem a Volánbusz nemzetközi járatára és pikk-pakk, 13 órás út után ott is voltam nála. 

Több szempontból is vízválasztó az idei nyár... a 7 éves mélyrepülésem alatt nem hogy külföldön nem voltam, de nyaralni sem... most meg hirtelen a mennyországban találtam magamat... 

Voltak napok, amikor közösen programoltunk, de voltak napok, amikor életem párja dolgozott, és mivel autóval közlekedtek a városok között, én mentem velük és az adott környéket fedeztem fel... 

Kisvárosokról beszélek, amelyek állítólag falvak, ám minden megvan bennük, ami egy nagyvárosban... mégis minden annyira más... olyan nyugodt, békés, idilli... senki sem rohan, nem idegbeteg, mindenki mosolygós, kedves, segítőkész, nyitott, bizalommal teli... Ha netán elméláztam az út szélén, hogy merre menjek tovább, már meg is álltak az autóval és megvárták, hogy eldöntsem, vajon van-e dolgom az út másik oldalán... egyszer láttam, hogy egy járókeretes bácsit is türelemmel kivártak... (itthon hol látsz ilyet?)

Ha bementem bármilyen boltba, nem azt éreztették velem, hogy "mi a francot keresel itt", hanem szívesen láttak... sőt... a zárvatartás amolyan jelképes dolog arrafelé... nem őriznek semmit... éjszaka az étterem ablaka tárva-nyitva, a boltok elé kipakolva és becsületkassza működik... a többmilliós gépeket sem őrzi senki, a biciklik pedig úgy állnak a házak mellett, hogy lakatot sosem láttak... kerítés nincs, az autókat sem zárják... és senkinek, de senkinek nem jut eszébe lopni... az utak mellett óriási virágföldek (kardvirág, napraforgó), szintén becsületkasszás alapon... biztonságban éreztem magam... még késő este is... 

Ha elindultam városnézésre, tuti, hogy jött valaki, aki beszélgetni akart velem... 

Nem csak az ország szépsége ragadott magával, hanem a mentalitás is... itthon úgy kilógok a sorból az életfelfogásommal... számomra egy idilli képet mutatott, és azt, hogy igen is, így is élnek emberek, ahogy az életet én elképzelem... bár már itthon vagyok, de a szívem, lelkem egy része ott maradt... tízezer kilométer... és mégis, fényévnyi távolság...

A teljesség igénye nélkül néhány kép - kiutazás előtt cseréltünk előfizetést és telefont, és magas prioritása volt a fényképező milyenségének... meglepődtem, de nekem tetsző képeket csinál a kis masina, úgy érzem, sikerült jól választani:

St. Georgen im Schwarzwald:




Szerelmeim, a fenyőfák... itt kiélhettem magam... 



Toboz-szőnyeg... 



 Piciből lesz az óriási... 



Páfrányok is szeretnek itt élni...



Ha eltévedtem volna, se haltam volna éhen... meg is ettem sokat a macik elől, de nem érkezett reklamáció (isteni, mézédes...)



folyt köv... 


... úton

Édesanyám szerint én mindig fejjel megyek a falnak... ami igaz is, viszont cáfolhatatlan tény, hogy mindig a fal dől össze. Anyukám a korábbi dorgálását, miszerint túl, túl, túl.... makacs vagyok, önfejű, őszinte, ma már a büszkeség váltotta fel, belátja, attól vagyok én igazán én, és inkább ilyen legyek, mint másmilyen... mert látja azt, hogy célt is érek.
Emberek, kiknek nincsen életük, álmaik, céljaik, ahelyett, hogy a maguk életével törődnének, előszeretettel mondják meg másoknak, hogy mit kellene tenniük, hogy kellene élniük és még azt is, hogy kivel... sosem értettem a logikát, miszerint valaki más jobban tudhatná azt, hogy mi jó nekem, de mindig meghallgatom őket, talán bólogatok is, majd megyek tovább, amerre én jónak látom... ők csóválják a fejüket, miközben helytelenítik a döntéseimet ilyen-olyan indokokra hivatkozva, ám én mosolygó faltörő kosként követem az álmaimat... elvégre az én életem, és ha úgy alakul, akkor jogom van hozzá, hogy akár mások által rossznak ítélt döntéseket hozzak.
Óh, és hogy tudnak haragudni... sosem az utat, de a sikereket mindig irigylik... pedig nem vagyok se több, se jobb, mint ők, csak kitartóbb... makacsabb... önfejűbb... kiskorom óta álmodok magamnak célokat, és azóta kitartóan nem hogy hiszem, de tudom, hogy meg is valósítom őket.. és bizony eszerint is cselekszem.
Számomra vadidegen emberek ítélete, haragja, sértődése időnként felbosszant, de most már, ahogy halad az idő, leginkább megmosolyogtat... tükröt mutatok, kristálytisztát... hogy igen, lehet így is... van, ki beismeri, azért gyűlöl, mert sosem lesz bátorsága ilyennek lenni, mint én... búcsút intek és haladok tovább... olyan sok álmom vár még megvalósításra... olyan sok fal vár még áttörésre...
Good by irigyek... kívánom, hogy egyszer, ti is... induljatok el az úton...


2016. július 28., csütörtök

jó szomszédság...

Imádott szomszédasszonyomról már esett szó anno. Idén ismét megcsinálta a "nyírjuk ki a szomszéd növényeit" című akcióját. Íme:



Ez a fa azért került oda, mert a drágáim vágattak a tűzfalukra, a mi kertünk felé egy bazi nagy ablakot, ami engem rémesen zavar. Azóta elbokrosodott, de így is több, mint két méterre van a kerítéstől és a ház ura rendszeresen nyírja - mert tavaly azt mondta az öregasszony, hogy őt csak az átlógó ágak zavarják...

Márt többször volt konfliktusunk ebből a gyomirtós sztoriból, de ő csak gyomirtózott, gyomirtózott és gyomirtózott... Az én kertemben, az én kertemet!

Mert őt zavarja a bokor. Vajon miért, mert nem tud kukkolni?

Meg szerinte gazos a kert. Ami persze akár igaz is lehet, csakhogy az az én kertem, az én gazom. Kaszáltatjuk rendesen, úgyhogy sicc.
Amúgy nem is gaz, hanem rét, igazi, csodálatos réti virágokkal. Tavasszal pipacs is nő, és most is van valami cuki, sárga virág, ami szőnyegként teríti be a kertet. Nekünk varázslatos kis birodalom, imádja az egész család, sőt, mindenki, aki vendégségbe jön hozzánk...
Igen, ez amolyan biokert, de hát, ha mi így szeretjük, élettel teli?
Azért is mélyen érint ez a mérgezés, mert ezen az akácfán cinkék fészkel(t)nek, ott is költöttek... nálunk rengeteg madár él... rozsdafarkúak a tornác alatt, cinkék, rigók, szarkák... egy kis földi paradicsom nekik a sok fa, és mi szívesen látjuk őket... ráadásul van cicánk is (tavaly pont mérgezésben halt meg az egyik...), és kutyánk is... ja persze, meg egy 12 éves fiam is van, aki szintén nem kompatibilis a gyomirtókkal...

A hátsó részen is irtják a kertet, mondván átmegy a gaz az ő kertjükbe, de a kert végében lévő fáinkat is kinyírták...

Volt olyan is, hogy amikor nem láttam, átmásztak a kertbe, és úgy irtották ki a málnát, ami átjött tőlük... de ha átjött, az már az én kertemben van... szerintem.


Na, idén a család feje, amikor meglátta ezt a borzalmat, kézbe vette az ügyet és átment a szomszédba. Meglepő módon azonnal szívélyesen beinvitálták, kávéval kínálták, és rémesen kedvesek voltak vele. A probléma hallatán a nyanya nem győzött szabadkozni, mondván ő csak a levéltetveket akarta kiirtani, nem gondolta, hogy ilyen hatása lesz a szernek (nyilván az elmúlt években nem tűnt fel neki, hogy akkor is meghalt a fa... sic!). Mindenesetre letette a nagyesküt, hogy többet ilyet nem csinál.

Elképzelhető, hogy maga a Férfi jelenlét (ezek olyan vidékiek, hogy a férfi, az Férfi), de az is lehet, hogy a tarkopasz fej és a tetoválások hatottak nyomós érvként kedvenc szomszédban élő öreglányaimra.

Mániákus gyomirtó amúgy a vénasszony... a kert oda-vissza van gyomirtózva és abban termelik a cuccaikat, de még így is, hogy érik a vetemény, öntözik a gyomirtót ezerrel...  szerintem még a levest is abból főzik...

Az utcai fronton zöld növény meg nem maradhat, merő egy por az egész, minden ki van irtva... és természetesen ott is plusz egy méter van kimérgezve még a mi részünkből. Mert előttünk fű van, ami szerintük gaz, és zavaró számukra.

A fenti képen, a sarokban lévő bodza alatt ibolya nőtt eddig minden évben...  nagyon remélem, hogy nem adja fel, és jövőre is megörvendeztet szépségével.

Megjegyzem, maximálisan kommunikatív vagyok, ergo értek a szóból és meg lehet velem beszélni akármit. Na ők nem ilyenek, ők valami felsőbbrendű akárkinek tartják magukat... Én az élni és élni hagyni békés útját követem, egy bizonyos pontig elég türelmes is vagyok... Ők már megtalálták a türelmem határát, sőt, túl is lépték azt... A személyes szférámba való ilyen jellegű agresszív beavatkozást (sem) tűröm.

Nevezzük nevén, bár az eset három hete történt, a fa még mindig így néz ki, és én még mindig fortyogok a dühtől...

Ps.: amúgy meg hiába töri magát a boszorkány, ezt a fát nem lehet kinyírni, mert már jönnek rajta az új hajtások.. hehe!  Ettől függetlenül valamit ki fogok találni oda az ablaka elé, mert a műveletének köszönhetően ismét vidáman kukkolhat, hogy mi zajlik nálunk...

2016. július 27., szerda

blogoló

Mivel a blogger rejtett blogjai eltűntek a kezelőből (és nyilván, nem tudom fejből a linkeket), ezért ma rendet tettem és újra begyűjtöttem a címeket.
Mivel a telefonszámokkal is sokáig hadilábon álltam, telefoncserénél meg pláne, ezért egy ideje a gmail címtárát használom az okos információk begyűjtésére, úgysmint név, cím, telefonszám, e-mail cím, és mától a blogok elérhetősége is (plusz egyéb adatok). Azért szeretem, mert egyrészről, ahol net van, ott le tudom kérdezni az adatokat, másrészről pedig mivel a telefon szinkronizálható a címtárral, így sokkal egyszerűbb kezelni az információkat.

hajnal...

Hajnali ötkor kelek... Sokan, sokszor kérdezik, miért is kelek ennyire korán? Nos, felébredek, elkészítem a kávém és kiülök a hintaágyra ébredezni és figyelni a szintén ébredő kertemet.. madarak csivitelnek, a négylábúim is jönnek a reggeli szeretgetésért... aztán egy pillantás az ébredő nap egére, és persze azonnal elkezdek rohangászni fel-alá a fényképezőgépet keresve (amúgy mindig a helyén van)... mert meg kell örökíteni, akkor is, ha van már "néhány" ilyen képem... képtelen vagyok vele betelni... Most már szürke az ég és borús, de én ebben a csodában részesültem. Nos, ezekért a pillanatokért kelek én ennyire korán




2016. július 26., kedd

Cuki....

... aki azt hiszi, hogy az ő neve valójában "Nemszabad!". Egy igazi kis karakán, akaratos, de imádni való jószág. Eleinte nagy probléma volt, hogy nem volt szobatiszta - volt már pár cicám, de akármilyen picik voltak, mindegyik szobatiszta volt. Na, ő meg pisilt, kakilt, ahol éppen rájött... szerencsére ma már ez megváltozott, igaz, időnként a zuhanytálcát szemeli  ki alomtálcának, de ez még a jobb verzió, azt könnyebben tudom fertőtleníteni.






 A kutyával is jól kijönnek...